Építőipari tevékenységet végző munkás, kisiparos. Kőműves szavunk eredetileg kőműves jelentésű volt.
1560 körül azonban már mai, falrakást, vakolást végző iparos, szakember jelentéssel jegyezték fel a gyöngyösi szótártöredékben. Kezdetben csak a kőanyagból házat emelő szakembert nevezték kőművesnek.
Jelentésbővüléssel a téglából, vályogból építkező falrakó is a kőműves fogalomkörébe került. Bár a kőműves szó későn fordul elő nyelvemlékeinkben, maga a mesterség a kibontakozó magyar államiság korai időszakából ismert.
Már a korai Árpád-korban országszerte emeltek kőművesmunkával falusi egyházi épületeket, ritkábban világi célúakat, bár a föld-, sövény- és fafalazat még később is többségben maradt.
Házépítéshez a korai időkben valamilyen szinten minden jobbágyrendű felnőttnek értenie kellett, de a mészhabarcsos kötésű kő- és téglafalazatok a kőművesmester szakértelméhez voltak kötve. Falvainkban a kőművesek megbízása csak az utóbbi 100–150 évben vált lassan elterjedtté.
A fejlődés élvonalába tartozó mezővárosok igényesebb polgárai esetenként azonban már a 15. sz. során is alkalmaztak kőműveseket.
Némely kedvező adottságú körzetben, ahol könnyen fejthető építőanyag vagy kedvező szállítási feltételek (pl. víziút közelsége) lehetővé tették a kővel való építkezést, már a 18. sz.-ban is széleskörűen dolgoztattak velük.
Ebből a korból pl. nevezetesek a Balaton-felvidék és a Bakony barokk jellegű kőépületei.
A sár-, vertfalú építkezésben a 18. sz.-tól speciális részfeladatok megoldásában vettek igénybe kőműves szakembereket.
Konyhák, kamrák boltozatait és szabad kéményeit készítették el téglából, nemegyszer nyerstéglából, vályogból.
A múlt századi gabonakonjunktúrákhoz kapcsolódó anyagi fellendülés, a paraszti polgárosulás kiváltotta igénynövekedés kedvező feltételeket teremtett a kőművesmesterek munkájának tömegesebb alkalmazására.
A Dunántúl egy részén 15–20 év alatt többé-kevésbé egységes stílusban újjáépítették a falvakat. Ebben az időben kőművesközpontok alakultak ki. Távoli vidékeken is ismeretesekké váltak pl. a bátaszéki, gyulai, brassói, hétfalusi csángó, torockói vagy a Kőszeg környéki kőművesek.
A falvakban, mezővárosokban tevékenykedő kőművesmesterek kb. 1880-tól 1900-ig a történeti stílusokhoz igazodva, a népművészeti ízlésvilág keretei közt maradva készítették épületeiket, architektonikus díszítményeiket, vakolat-architektúrájukat. Kb. a múlt század 90-es éveitől egyre gyakoribbá vált a hagyományos keretek, formák feladása.
A II. világháború után kibontakozó korszakban pedig a falvak építői már a legritkábban éltek a tradicionális formákkal. – A kőművesmesterek korán a céhes szervezkedés szintjére jutottak.
A kőművesmunka lehetővé tette a vállalkozói réteg kialakulását, s ezek számára a gazdagodás a társadalmi emelkedés útját nyitotta meg. Ugyanakkor meglehetősen nagy bérmunkástömegek foglalkoztatását is igényelték városaink, mezővárosaink fokozódó építkezései, valamint a falvainkban mutatkozó növekvő építési kedv.
Maguk közt az alkalmazott kőművessegédek, legények között is, de a segédmunkások közt a múlt század második felében szocialista szervezkedés bontakozott ki. A kőművesek és más építőmunkás szakmák szervezetei a földmunkásság mellett a hazai munkásmozgalom legsajátosabb vidéki bázisaivá váltak, falvaink, városaink politikai életére évtizedeken át közvetlen befolyást gyakoroltak.
A kőművesmesterség sok évszázados múltú hagyományai, szokásai viszont a legutóbbi évek gyökeresen megváltozott körülményei, munkaszervezeti keretei ellenére is tovább élnek (pl. bokrétaállítás).