Kőműves munkák, Fürdőszobák felújítása kedvező áron garantált minőség!!

Építőipari tevékenységet végző munkás, kisiparos. Kőműves szavunk eredetileg kőműves  jelentésű volt.

1560 körül azonban már mai, falrakást, vakolást végző iparos, szakember jelentéssel jegyezték fel a gyöngyösi szótártöredékben. Kezdetben csak a kőanyagból házat emelő szakembert nevezték kőművesnek.

Jelentésbővüléssel a téglából, vályogból építkező falrakó is a kőműves fogalomkörébe került. Bár a kőműves szó későn fordul elő nyelvemlékeinkben, maga a mesterség a kibontakozó magyar államiság korai időszakából ismert.

Már a korai Árpád-korban országszerte emeltek kőművesmunkával falusi egyházi épületeket, ritkábban világi célúakat, bár a föld-, sövény- és fafalazat még később is többségben maradt.

Házépítéshez a korai időkben valamilyen szinten minden jobbágyrendű felnőttnek értenie kellett, de a mészhabarcsos kötésű kő- és téglafalazatok a kőművesmester szakértelméhez voltak kötve. Falvainkban a kőművesek megbízása csak az utóbbi 100–150 évben vált lassan elterjedtté.

A fejlődés élvonalába tartozó mezővárosok igényesebb polgárai esetenként azonban már a 15. sz. során is alkalmaztak kőműveseket.

Némely kedvező adottságú körzetben, ahol könnyen fejthető építőanyag vagy kedvező szállítási feltételek (pl. víziút közelsége) lehetővé tették a kővel való építkezést, már a 18. sz.-ban is széleskörűen dolgoztattak velük.

Ebből a korból pl. nevezetesek a Balaton-felvidék és a Bakony barokk jellegű kőépületei.

A sár-, vertfalú építkezésben a 18. sz.-tól speciális részfeladatok megoldásában vettek igénybe kőműves szakembereket.

Konyhák, kamrák boltozatait és szabad kéményeit készítették el téglából, nemegyszer nyerstéglából, vályogból.

A múlt századi gabonakonjunktúrákhoz kapcsolódó anyagi fellendülés, a paraszti polgárosulás kiváltotta igénynövekedés kedvező feltételeket teremtett a kőművesmesterek munkájának tömegesebb alkalmazására.

A Dunántúl egy részén 15–20 év alatt többé-kevésbé egységes stílusban újjáépítették a falvakat. Ebben az időben kőművesközpontok alakultak ki. Távoli vidékeken is ismeretesekké váltak pl. a bátaszéki, gyulai, brassói, hétfalusi csángó, torockói vagy a Kőszeg környéki kőművesek.

A falvakban, mezővárosokban tevékenykedő kőművesmesterek kb. 1880-tól 1900-ig a történeti stílusokhoz igazodva, a népművészeti ízlésvilág keretei közt maradva készítették épületeiket, architektonikus díszítményeiket, vakolat-architektúrájukat. Kb. a múlt század 90-es éveitől egyre gyakoribbá vált a hagyományos keretek, formák feladása.

A II. világháború után kibontakozó korszakban pedig a falvak építői már a legritkábban éltek a tradicionális formákkal. – A kőművesmesterek korán a céhes szervezkedés szintjére jutottak.

A kőművesmunka lehetővé tette a vállalkozói réteg kialakulását, s ezek számára a gazdagodás a társadalmi emelkedés útját nyitotta meg. Ugyanakkor meglehetősen nagy bérmunkástömegek foglalkoztatását is igényelték városaink, mezővárosaink fokozódó építkezései, valamint a falvainkban mutatkozó növekvő építési kedv.

 Maguk közt az alkalmazott kőművessegédek, legények között is, de a segédmunkások közt a múlt század második felében szocialista szervezkedés bontakozott ki. A kőművesek és más építőmunkás szakmák szervezetei a földmunkásság mellett a hazai munkásmozgalom legsajátosabb vidéki bázisaivá váltak, falvaink, városaink politikai életére évtizedeken át közvetlen befolyást gyakoroltak.

A kőművesmesterség sok évszázados múltú hagyományai, szokásai viszont a legutóbbi évek gyökeresen megváltozott körülményei, munkaszervezeti keretei ellenére is tovább élnek (pl. bokrétaállítás).